Végre fény derült (majdnem) mindenre. Megtudtam a bajok, ha nem is forrását, de mozgatórugóját. Intrika. Sőt csupa nagy betűvel: INTRIKA. Rosszindulatú, becsvágyó, karrierhajhászó, mohó, önigazoló, irigy. Meggyaláz, megszégyenít, megaláz. Csupa meg. Az igazság elferdítése, saját érdekeik szerint. Tulajdonképpen a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Szép kis világban élünk. A szépet tessék gúnyos felhanggal érteni. Ha újra kimondom a "szép" szóba vegyül némi szomorúság is, aztán újra kimondva már düh is. Épp ezért nem mondom ki újra, nem akarok dühös lenni, attól csak nekem rosszabb. Ifjú Skywalker Lajos módjára harcolni sem érdemes. Nem a vereségtől való félelemből, hanem mert az ilyen harcokban akarva-akaratlanul magunk is besározódunk. Pedig megérdemelnék, és lám-lám újra itt a düh. Vajon mi a jobb? Hagyni őket a sorsukra, majd tán egyszer megadja nekik a fizetséget, de ez kívülről nézve megfutamodást jelenthet, nekik pedig a győzelem mámorát? Vagy felvenni a kesztyűt, tanulják meg egyszer és mindenkorra, nem lehet senkivel játszaniuk, nem lehet sárba tiporniuk mindenkit, de akkor lehet, hogy magam is, ha pillanatokra is, de hasonlóvá válok hozzájuk.
Nem tudom... Don Quijoténak érzem magam, csak a borbélytányér hiányzik a fejemről. Egy biztos, a szélmalmaim már megvannak.
