A hullámvasút nem állt meg a hétvégén sem. Megállítani akarásomért cserébe szombati rémálmot is kaptam. Sírva-kiabálva ébredtem, még órák múlva sem hagytak nyugton az álomemlékek....
Nagy fehér zsákban ülök, nagyon félek, hangokat hallok, engem keresnek. igyekszem még kisebbre összehúzni magam, a hangok közelednek, egyre csak közelednek.... rámtaláltak!!!! .........elkezdik kivűlről szaggatni a búvóhelyem paplanját káromkodnak és csak szaggatják a réseken egy-egy száj nyomakszik be elkezdik kiszívni a levegőt egyre jobban fulladok már kiáltani sincs erőm!!!!!!!!! ............egy kés pengéje hatol át a fehér zsákon, minden lelassul, egyre közelebb ér, és - egy végtelennek tűnő, de visszavonhatatlan pillanat - belémvág. A hasamban mintha tüzet gyújtottak volna, fáj, olyan nagyon fáj!!!!!!! éget, mar a fájdalom!!!!!! és egyre fogy a levegő....
Nem akarok ilyet álmodni többet. Soha többet. Bár szeretnék nagy fehér zsákba bújni a rossz álmaim elől, és az emberek elől akik körülvesznek, a problémáim elől... elbújni, meghúzódni amíg kiderül, hogy ezek a napok-hetek-hónapok is csak rossz álmok voltak.
Szeretnék felébredni arra, hogy csicseregnek a madarak, a reggeli nap sugarai bekukucskálnak a redőny résein, és mosolygom. Mosolygom, mert nem félek többé.
Igen ezt szeretném, de ez is csak álom.
