Grafomán vagyok ma. Erre döbbentem rá az előbb, mikor azon kaptam magam, hogy az előző bejegyzésem után máris az "új bejegyzés" fülre kattintok.
Az jutott eszembe, mi lenne, ha a ma estémet egy zuhanyozással kezdemém, majd egy tábla csoki és Agatha Christie egy könyve mellett tölteném? felvillanyozódtam erre a gondolatra, és már nem érdekel mennyit késik :)
Egyszerűen kikattanok attól, ha valaki órákat késik... Ha egyszer háromra van valami megbeszélve, akkor az még rendben van, hogy három előtt öt perccel telefonál, hogy késik egy fél órát, de már az újabb időponthoz képest is eltelt vagy 12 perc. Lehet én vagyok a türelmetlen. Pam-pam-pam-pam-pam. Tizennégy. Lehet a hőség az oka. Tizennégy és fél. Pillanat folytatom, csak kaptam egy telefont. Na itt. Nem ő hívott. Tizenhat. Na jó abbahagyom a percek számolását. Az idő mostanában úgysincs velem. Bár lehet ha egy év múlva visszagondolok, már nem így fogom látni.
Ha visszagondolok.
Az ilyen szomorú esős napok után, mint amilyenek a múlt héten voltak, szinte üdítő reggel arra ébredni, hogy a napsugár csiklandozza a talpam. Ilyenkor percekre elönti a lelkem a melegség: boldognak érzem magam. Miért nem érezheti az ember lánya gyakrabban ezt? Miért kell ahhoz napokig tartó borongás, hogy észrevegyük a fényt? - tettem fel magamnak a kérdéseket, persze feleslegesen, hiszen tudom rájuk a választ. Mert a jó csak a rossz mellett nyer értelmet és fordítva. Mert a fény csak sötétségben nyer értelmet és fordítva. Fekete-fehér, igen-nem. De mi van a gyönyörű szürkékkel, kékekkel, zöldekkel, pirosakkal, sárgákkal, lilákkal? És mi van a szivárvánnyal? A szivárvány köti össze a feketét a fehérrel, az esőt a napsütéssel, és a jót a rosszal.
Szeretem a szivárványt.
Végre fény derült (majdnem) mindenre. Megtudtam a bajok, ha nem is forrását, de mozgatórugóját. Intrika. Sőt csupa nagy betűvel: INTRIKA. Rosszindulatú, becsvágyó, karrierhajhászó, mohó, önigazoló, irigy. Meggyaláz, megszégyenít, megaláz. Csupa meg. Az igazság elferdítése, saját érdekeik szerint. Tulajdonképpen a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Szép kis világban élünk. A szépet tessék gúnyos felhanggal érteni. Ha újra kimondom a "szép" szóba vegyül némi szomorúság is, aztán újra kimondva már düh is. Épp ezért nem mondom ki újra, nem akarok dühös lenni, attól csak nekem rosszabb. Ifjú Skywalker Lajos módjára harcolni sem érdemes. Nem a vereségtől való félelemből, hanem mert az ilyen harcokban akarva-akaratlanul magunk is besározódunk. Pedig megérdemelnék, és lám-lám újra itt a düh. Vajon mi a jobb? Hagyni őket a sorsukra, majd tán egyszer megadja nekik a fizetséget, de ez kívülről nézve megfutamodást jelenthet, nekik pedig a győzelem mámorát? Vagy felvenni a kesztyűt, tanulják meg egyszer és mindenkorra, nem lehet senkivel játszaniuk, nem lehet sárba tiporniuk mindenkit, de akkor lehet, hogy magam is, ha pillanatokra is, de hasonlóvá válok hozzájuk.
Nem tudom... Don Quijoténak érzem magam, csak a borbélytányér hiányzik a fejemről. Egy biztos, a szélmalmaim már megvannak.
A hullámvasút nem állt meg a hétvégén sem. Megállítani akarásomért cserébe szombati rémálmot is kaptam. Sírva-kiabálva ébredtem, még órák múlva sem hagytak nyugton az álomemlékek....
Nagy fehér zsákban ülök, nagyon félek, hangokat hallok, engem keresnek. igyekszem még kisebbre összehúzni magam, a hangok közelednek, egyre csak közelednek.... rámtaláltak!!!! .........elkezdik kivűlről szaggatni a búvóhelyem paplanját káromkodnak és csak szaggatják a réseken egy-egy száj nyomakszik be elkezdik kiszívni a levegőt egyre jobban fulladok már kiáltani sincs erőm!!!!!!!!! ............egy kés pengéje hatol át a fehér zsákon, minden lelassul, egyre közelebb ér, és - egy végtelennek tűnő, de visszavonhatatlan pillanat - belémvág. A hasamban mintha tüzet gyújtottak volna, fáj, olyan nagyon fáj!!!!!!! éget, mar a fájdalom!!!!!! és egyre fogy a levegő....
Nem akarok ilyet álmodni többet. Soha többet. Bár szeretnék nagy fehér zsákba bújni a rossz álmaim elől, és az emberek elől akik körülvesznek, a problémáim elől... elbújni, meghúzódni amíg kiderül, hogy ezek a napok-hetek-hónapok is csak rossz álmok voltak.
Szeretnék felébredni arra, hogy csicseregnek a madarak, a reggeli nap sugarai bekukucskálnak a redőny résein, és mosolygom. Mosolygom, mert nem félek többé.
Igen ezt szeretném, de ez is csak álom.
hosszú töprengés, aztán belevágtam. miért? hogy csökkenjen a nyomás, amit a lelkemben érzek már oly rég óta.
olyan, mintha a történetnek nem lenne se eleje, se vége, csak történnek a dolgok a maguk jó vagy rossz egymásutánjában. én pedig kapálózom, próbálok úszni, de mindig rájövök, hogy sodródom.
ÁLLLLLLJJJJJJJJJJJ! Ki akarok szállni ebből az őrült hullámvasútból! Hol a kezelő! itt ülök rajta, egyszer fenn, másszor lenn, fent és lent, újra fent és lent és a kezelő sehol! hányingerem van, nem akarok itt ülni, ki akarok szállni!
de a kezelő sehol... lehet ugranom kellene... ugrani a semmibe...
